Nadányi Zoltán:
HOZZÁD MEGYEK
Ma megint temettünk,
most egy agglegényt.
Az ó temetőbe
kísértük szegényt.
Megdobogott az én
szívem, nem csoda,
arra tifelétek
visz az út oda.
Arra tifelétek
járnom nem szabad,
de ki kell kísérni,
ha halott akad.
Így tilt és parancsol
egy szigorú száj,
így lesz itt minálunk
tilosból muszáj.
Muszáj arra mennem,
amerre tilos,
hozzá tavasz is van,
sugaras, piros,
pillangók cicáznak
és virít a hárs
és ma látni foglak,
már azóta vársz!
Bocsássa meg isten
s a szegény halott,
de én oly szívesen
bandukoltam ott.
Úgy szerettem azt a
csöndes menetet,
a halottat, aki
hozzád vezetett,
a halottaskocsit,
– oly lassan haladt,
lassan fog elmenni
ablakod alatt –
a dalárdát, a sok
tisztes férfiút,
kiktől feketéllett
járda, kocsiút,
ott előttem azt a
kürtőkalapot,
a harangszót, ami
rajta átcsapott,
az egész hatalmas
nekilódulást,
az egész hullámzó,
lelkes tódulást,
ami mind azért van,
temetés, halál,
hogy ma eljuthassak
ablakod alá!
