Lövey Varga Éva
Botránykönyv részekben
Kis mese a régészről, aki nem tudott hazudni és haragudni
Sok évvel ezelőtt történt. Egy öreg kéz titkon kézen fogta, ölébe emelte.
-Kis gyámoltalan. Nagyapád már nem él, apád nem tudja biztosítani ami kell neked, amire szükséged van: akármilyen okos. Neked menned kell! Szétnézni a nagyvilágban. Nézd csak, szinte egyformák vagytok. Gyere velem, majd ő itt marad. Csomagolj, kicsikém!- s csöndesen lepergett a szeme sarkából a könny a sötétkék pufajkára...
S kívánsága parancs volt, nyaralni megyünk, tanulni. A kicsi lány éppen már írni tanult, de még mindig csak óvodás volt.
Gyula bácsi szépen rajzolt... Igyekezett utánozni a kezének mozgását, valósághűen rajzolni, pontosan színezni. Közben hallgatta a vonat zakatolását, az autó zúgását, meg a repülőgép propellerét. A felhők könnyű szelek szárnyán repültek mindenütt. Hiányzott anya, apa, a kópé testvérke. De megértette, neki más ez az út. A néni csak hasonlít anyura, apa rábízta, megbeszéltek mindent, elindult. "Nem lesz baj, okos vagy. Azt mindig tudd, hogy hol lakunk. Bármikor, bárhol hazajöhetsz. Gyalog is, bárhonnan. Mi szeretünk."
Aztán, elindult. Csöndesen hátranézett. "Apukámat,anyukát akarom!" - sír a telefon. "Nem beszélhetek."
S a napok mentek. Az öreg magyarázott. A dob, a hártya, a kések. A dalok, rajzok, csontok és tanulmányok. A gyöngyök, mint a kirakós hevertek a gödörben, amikor ásott. A kislány kezében kis műanyag vödör helyett ott virított a fémvödör, a szitával, a kaparóval. Ügyes volt, kis erős. Hosszú haját már egyedül is befonta. És szállt a dallam, az ének, a vers.
Hipp-hopp, a kenguruk földjéről az őserdők piramisain át az indiai műremekek világába értek. Menni kellett, a kislány az oldalához bújva aludt el az ülésen, bátran lépdelt a küldöttek mellett. Nem kérdezte senki, hogy apa vagy nagyapa. Rámondták. Ő nem hazudott. Ahogy az öreg sem, soha.
Elkészültek a felvételek, ... S a nyár eltelt. Tanuld meg, ne mondd senkinek. "Az az óriási koponya is ember. Nem fognak hinni neked, de te mindig tudd, mit látsz!" " Tudom, apa vadász is. Megtanított. Milyen növény ez? Merre van észak, dél, iránytű nélkül honnan tudod?" -záporoztak a kérdések. Daloltak a madarak, előbukkantak az állatok. "Rakjuk helyére a csontokat. Jövő nyáron iskola után már hajóval utazunk."
"Azt tedd, amit szeretnél, amire szükséged van. Miután elkészült, bármi mást is megtehetsz." - igaza volt. Jól választott. A kislány fejlett, szép, céltudatos.
Sok év eltelt. Évtizedek. Gyula bácsi az apuval már régen halott. Mások is. Elhunyt búvárok, régészek, biológusok, orvosok, akikkel együtt tanult, együtt dolgozott. "A könyv, amibe belerajzolt, mindig erőt adott."-mondta a sötét, csillagos éjszakában.
Idő igazán semmire soha nem volt. "Éltünk, megéltünk, tovább adtunk. Az életnek adósai sosem maradunk".
Azzal elhelyezte a fehér liliomot a síron...
"Mégis csak ő tanított a szüleimmel."
Megfordult, s elindult a temető útjain... "Tanárnő, ne sírjon! Emlékszik még rám? Hajdan ön tanított! Elteltek az évek..." "Sok évtizede nem tanítok, maga még emlékszik?"- s alakjuk a homályba veszve végleg eltünt a fák között, csöndesen suttogó szavaikkal... Az idő nem állt meg.
Szeged, 2021. május 26. 13:06
